MI TÖRTÉNT GARABANDALBAN-3

    1961 június 18-án, vasámap este a falubeli lányok a templom terén játszadoztak. Egyszerre csak ketten, Mari Cruz és Conchita elhatározták, hogy lopnak néhány almát a tanító kertjébõl. Loli és Jacinta utánuk mentek, hogy kideritsék, miért hagyták el a többi játszó lányt. Mikor Jacinta meglátta, mi történt, rákiáltott Conchitára: Héj, Conchita, te almát lopsz! Mari Cruz erre futni kezdett. Ne fuss el, Mari Cruz — ki-áltott rá Loli — láttunk, s megmondjuk a tulajdonosnak! A két tolvaj azonban rábeszélte a másik két lányt is, hogy inkább segítsenek nekik az almalopásban.

    A tanító talán meglátta õket, mert odaszólt feleségének: Concesa, menj ki a kertbe. A juhok az almafa körül garázdálkodnak! Erre a lányok elnevették magukat, s meg-tömött zsebekkel elfutottak a fenyõk felé vezetõ útra, hogy ott nyugodtan megegyék az almát. Ez este fél kilenc tájban történt.
 

Az almafa, ahol minden kezdõdött	Conchita,Mari Cruz,Jacinta,és Conchita 1961-ben

    Mari Cruz tizenegy éves volt ekkor, a többi három lány pedig 12 éves, de a falusi lányok értelmi színvonala kb. négy évvel elmaradt a városiakétól. Három lány családi neve González, de ennek ellenére még csak rokonságban sem álltak egymással. Loli családi neve Mazon.

    Almaevés közben mennydörgésszerû hangot hallottak. A lányok felkiáltottak: Úgy látszik, dörög az ég! Mikor megették az almát, felébredt Conchita lelkiismerete: Milyen szégyen! Most örül az ördög, õrangyalunk pedig szomorú, mivel olyan almát vettünk el, ami nem a mienk volt! Mivel a néphit szerint az ördög balról, az õrangyal pedig jobbról kísér mindenkit, a gyerekek erre köveket szedtek, s minden erõvel baloldaluk felé dobták, hogy megkövezzék az õket lopásra csábító ördögöket. Mikor belefáradtak ebbe, játszani kezdtek a kövekkel.

    Hirtelenül Conchita a köves úton egy nagyon szép, fényben ragyogó alakot pillantott meg. Ennek ellenére az erõs fény nem bántotta szemét. Elragadtatva nézte, s csak annyit tudott mondani: Óh, Óh! A másik három lány nem látta az angyalt, s azt hitték, Conchita beteg. Már el akartak futni, hogy értesítsék anyját, mikor hirtelenül õk is megpillantották az angyalt, s együtt felkiáltottak: Óh! Az angyal!

    Egy ideig csendben szemlélték. Az angyal hirtelenül eltûnt.

    A gyerekek magukhoz tértek, s nagy félelem fogta el õket. A templomhoz futottak, s ott sírni kezdtek. Az ott levõ gyerekek megkérdezték tõlük: Miért sírtok?

    Mert Iáttunk egy angyalt! — felelték.

    A gyerekek rögtön elfutottak a tanítónõhöz s elmondták neki, amit hallottak. Az odasietett, kikérdezte a lányokat, de elõször azt hitte, hogy azok csak képzelõdtek. Mikor azonban a lányok erõsítették, hogy valóban látták az angyalt, azt ajánlotta nekik, menjenek be a templomba, s együtt mondjanak el hálából egy állomást, ami hét Miatyánkból, hét Üdvözlégybõl, hét Dicsõségbõl, a Hiszekegybõl és a pápáért végzett Miatyánkból állt.

    Kilenc óra volt, mire Conchita hazaért, s anyja megszidta, mert megparancsolta neki, hogy még világosban érjen haza. Conchita azonban mentegetõzött: Láttam egy angyalt!

    Ráadásul, hogy késõn jössz haza, még ilyeneket beszélsz! — dorgálta anyja.

    Conchita azonban erõsítette igazát, de anyja se engedett, s õ is megismételte, amit mondott, jóllehet már kissé habozva. Többet aznap este nem beszéltek errõl.

    A látomás híre gyorsan elterjedt a faluban, de az emberek nem hittek benne. Az egyik azt tartotta, hogy a lányok valami nagy madarat láttak, a másik, hogy egy kisfiút, a többiek csak nevettek az egészen. A tanítónõ újból kikérdezte a lányokat, hogy lássa, megváltoztatták-e véleményüket. De azok egy-öntetûen állították, hogy valóban látták az angyalt. Ez a négy lány azelõtt nem tartott össze, csak ezután alkottak csoportot.

    Délután megjelent a faluban a Cosióban lakó plébánosuk, Marichalar Valentín, s látszott rajta, hogy nagyon idegesíti a hír. Egyenként kikérdezte a lányokat, hogy lássa, egyöntetû-e vallomásuk. Egyelõre azonban várt a véleményalkotással. Ha azonban ismét látni fogják a lányok az angyalt, jelentést tesz a püspöknek.

    Este a négy lány elment oda, ahol az angyalt látták, hogy együtt imádkozzanak. Az emberek igyekeztek elzavarni õket, a fiúk pedig kõvel kezdték dobálni a lányokat. Azok azonban elmondták a rózsafüzért, s utána vártak az angyalra. Nagyon elszomorodtak, amikor az angyal nem jelent meg, s hazafelé indultak. Útközben találkoztak a tanítónõvel, aki érdeklõdött, hogy látták-e ismét az angyalt. Bevallották neki, hogy nem látták.

    Conchita tíz óra felé elmondta esti imáját, amikor egy hangot hallott: Ne aggódj. Látni fogsz engem ismét.

    A plébános, aki már húsz éve mûködött Cosióban és Garabandalban, naponta megtette a nehéz utat, és gondosan kikérdezte a gyermekeket. Késõbb rendszeresen elküldte jelentéseit a püspöknek, s ezek másolatai,amelyeket megõrzött, kb. 30 cm magas köteget tesznek ki. A legcsekélyebb kételye sincs afelõl, hogy az események, amelyekrõl a lányok neki beszámoltak, valóban megtörténtek, de nem tartja magát illetékesnek annak eldöntésére, hogy azok mind természet-feletti eredetûek-e. Legalább 80%-uk természetfeletti ere-detérõl azonban meg van gyõzõdve. Többször kért és kapott ezt illetõleg jelet a Szûzanyától a jelenések közben. Szerinte a lányok a kezdetben nem látták világosan az angyalt, csak az õt körülvevõ fényt. Csak a harmadik nap látták tisztán az angyal vonásait. De térjünk vissza Conchita naplójához, amelyet egy évvel az elsõ jelenés után kezdett írni, és 1965-ben fejezett be.

    Június 20-án Conchitát anyja nem akarta elengedni, hogy a jelenés helyén imádkozzék. Azt mondta neki, imádkozzék a templomban, ha akar. A többi három lány kérésére azonban végül mégis megengedte, hogy kisvártatva Conchita is utánuk menjen.

    A lányok megint elimádkozták a rózsafüzért, de az angyal nem jelent meg. Már vissza akartak menni a faluba, amikor hirtelenül nagy fény vette oket körül, úgyhogy egymást sem látták. Ijedtükben sikoltozni kezdtek. Ez alkalommal a lányok egyedül voltak. A fény eltûnt, s õk nem szóltak róla senkinek sem.

    Június 21-én néhány falusi asszony is jelen volt, amikor a gyerekek elimádkozták a rózsafüzért. Az angyal megint nem jelent meg. Erre a falusiak nevettek a lanyokon, s azt tanácsolták nekik, mondjanak el egy állomást. A gyerekek megtették, s mikor befejezték, az angyal megjelent elõttük. Megkérdezték tõle, ki õ, és miért jött, de nem válaszolt nekik.

    A gyermekek látása azonban meggyõzte a szemlélõket arról, hogy valóban jelen van az angyal. Kérték a gyerekeket, kérjenek bocsánatot kételkedésükért az angyaltól, amikor ismét megjelenik.

    Június 22-én a plébános is jelen volt. A nép s a gyerekek, papjukkal együtt imádkozták a rózsafüzért. Amint befejezték, az angyal megjelent a gyerekeknek. Ez alkalommal jelen volt egy domonkos is, Marín Royo, O.P., aki késõbb (1968-ban) ezeroldalas könyvet írt a lelkiéletrõl (Teología de la Perfeccion Cristiana). Ez volt az elsõ alkalom, hogy rendõrök is jöttek más helyekrõl, hogy a tömeg között rendet tartsanak. Az egyik rendõr megvádolta a teológia tanárt, hogy õ hipnotizálta meg a gyermekeket, s le akarták ezért tartóztatni. Akik azonban látták a gyermekeket az elragadtatás állapotában, meg voltak gyõzõdve a jelenés valódiságáról. Késõbb is sokan ismételték: Elég látni a gyermekek arcát elragadtatás közben, s több bizonyítékra nincs szükségünk ahhoz, hogy amit mondanak, igaz. Hasonló volt az emberek tapasztalata Lourdes-ban és Fatimában is.

FOTO. Loli elragadtatás közben

    A hipnotikus állapot egyes dolgokban hasonlít az elra-gadtatáshoz (pl. az érzéketlenséget illetõleg), azonban nem mindenben. A gyermekek pi. meg tudták mondani, ha világi ruhába, vagy katonai egyenruhába öltözött pap volt jelen, s néha felismerték a jelenlevõk gondolatait, lelkiismeretük állapotát.

    Az angyal június 23-án ismét megjelent a gyerekeknek, miután befejezték a rózsafüzért. Június 24-én pedig azonnal látták õt, amint megérkeztek a szokásos helyre. Ez alkalommal az angyal egy tábla felett állt, amelyen az elsõ sorban néhány szó volt, az utolsóban pedig egy római szám. A lányok figyelmét azonban annyira lekötötte az angyal szépsége, hogy az írásra nem is figyeltek.

    Június 25-én már néhány orvos és öt pap is jelen volt, amikor az angyal megjelent a lányoknak. Conchita családi orvosa felemelte õt kb. 75 cm-re, de kiejtette kezébõl, mert a lány hirtelenül nagyon nehézzé vált. Az térdére esett, nagy roppanással. Utána az emberek megvizsgálták, eltörte-e a térdét? De csak daganat volt rajta. Mások tûket döfködtek lábába vagy körmükkel csípdesték. Ezt sem érezte, de nyomai megmaradtak.

    A jelenlevõ papok nem hittek a jelenés valódi voltában. Az évek folyamán kb. ezer pap látta a lányokat elragadtatásban. Sokan hittek közülük a jelenés isteni eredetében.

    Június 26-án, hétfõn, nem volt jelenés, s ez sok embert kiábrándított.

    Június 27-én sem látták az angyalt, s most már a lányok is nagyon elszomorodtak. Azt hitték, többé nem is fog meg-jelenni nekik. Egyesek azzal vádolták õket, hogy csak tettették a jelenést, s most megijedtek és azért nem merik folytatni a játékot.

    Június 28-án, szerdán este mégis megjelent nekik ismét az angyal a litánia elmondása után. Megkérdezték tõle, miért jött. Õ azonban csak mosolygott. Egy teljes órán keresztül látták õt, ez azonban még egy percnek sem tûnt fel nekik. Nagyon boldogok voltak.

    Június 29-én ugyanígy látták az angyalt. Július elsején az emberek arra számítottak, hogy a Szûzanya fog megjelenni, mert ez szombati nap volt, a Szûzanya napja. De csak az angyal jelent meg. Ma azonban végre megszólalt:  Tudjátok, miért jöttem? Azért, hogy bejelentsem; holnap, vasárnap, Szûz Mária jelenik meg nektek, mint a Kármelhegyi Boldogasszony.

    Az írást tartalmazó tábla megint az angyallal volt, de a gyermekek nem fogták fel annak értelmét. Azért megkérdezték az angyaltól: Mit jelent ez a tábla, amelyik veled van?

    A Boldogságos Szûz majd megmondja nektek — válaszolta az angyal.

    Ezen a napon sok mindenrõl beszélt az angyal a gyerekekkel. Jacintának, Lolinak és Mari Cruznak ezt mondta: Emlékeztek, hogy (az elsõ alkalommal) ide akartátok hívni Conchita édesanyját, azt gondolva, hogy beteg?

    Azért, mert oly furcsának látszott! — válaszolták a lányok, nevetve.

    Ezen a napon két óra hosszat maradt ott az angyal, de ez a gyerekeknek csak két másodpercnek tûnt.

    Ez az elsõ alkalom, hogy Conchita leírta naplójában, hogy milyen volt az angyal: Az angyal hosszú, leomlõ, öv nélküli, kék ruhában volt. Számyai halvány rõzsaszínûek, meglehe-tõsen hosszúak s nagyon szépek voltak. Kis arca se nem hosszú, se nem kerek. Orra nagyon csinos. Szeme fekete és arcbõre sötét. Keze nagyon finom, körme rövid. Lábát nem láttuk.

    Egyáltalán nem hasonlított a templomukban levõ harcos Szent Mihály szoborhoz. Körülbelül kilencéves fiú alakjában állt elõttük, de rendkívüli erõ sugárzott belõle. Késõbb tudták csak meg a Szûzanyától, hogy Szent Mihály fõangyalt látták.
 

Tartalom

Oldalak: